Barabás Miklós

1828-ban Kolozsvárra ment, ahol egy Gentiluomo nevű, éppen ott tanító olasz festő lett a mestere, akitől megtanulta az olajfestés alapjait - addig jobbára krétával rajzolt vagy vízfestékkel dolgozott.

1829 őszén iratkozott be a bécsi akadémiára, a históriai rajz osztályra, klasszikus mestereket és kortársakat másolt.

1831-ben Bukarestbe hívták festeni, s ott is maradt 1833-ig. Sok portrét készített, miniatűr arcmásokat és reprezentatív arcképeket egyaránt.

1834 áprilisában utazott el Velencébe, ahol rendszeresen látogatta a velencei Accademaia delle Belle Arti foglalkozásait. Itt találkozott a nagytehetségű portretistával, Kozina Sándorral (1801-1873), akivel jó kollegiális viszonyba is került. Tőle tanulta meg Barabás azt a divatos fogást, hogy portrérajzain erősen a fejre kell koncentrálni, kiemelt jelentőséget adva az arcnak.

1836-tól Barabás tevékenysége folyamatossá vált, se szeri, se száma a megrendeléseknek. A sikeres mester rövid idő alatt a pesti művészeti élet mértékadó tagja lett, Erdélyben a kolozsvári közönség dédelgetett kedvence.
1840 tavaszán Barabás véglegesen Pestre települt. Kezdetben kevés munkájaa volt, ekkor festette meg egyik legismertebb, legkedveltebb, de legtöbbet vitatott művét, a Galambpostát az ekkor induló pesti tárlat számára, amelyet az ekkor induló Pesti Műegylet rendezett.

1843 nyarán nyugat-európai tanulmányútra indult, végiglátogatta Berlin, Drezda, Lipcse, Köln, Düsseldorf, Párizs, Amszterdam stb. híres képtárait, végül Londonban állapodott meg. Az angol mesterek arcképfestészete nagy hatással volt rá.

A 1840-es években hírességek portréit készíti. Barabás legnagyobb művészi tette, hogy nálunk ő teremtette meg a reformkori magyar hazafi típusát, ez a nemzeti iskola első produktuma.

1848 után Barabás amikor a fegyverekre került sor, visszariadt, nem volt politikus alkat. A küzdelmek idején visszavonult városmajori szőlőjébe. Barabás mértéktartó hevülettel formálta a hősöket a pesti közönség riadozott a nagy eseményekkel és forradalmárokkal adekvát végletes érzelmeket mutató és extrém eszközöket használó ábrázolásoktól.

Barabásnak a reformkorban kialakult és megrögződött arckép-felfogása az 1850-es években módosult. Az ötvenes években a magyar honleányok a nemzeti gyász jeléül általában fekete ruhát viselnek. A gyászruhás dámák nem intim, személyes érzelmeket mutatnak, hanem a közös fájdalom büszke vállalásával tüntetnek. Akvarell arcképeinek új korszaka kezdődik ekkor. Színei tompává, áttetszővé válnak.

Az 1860-as években a bekövetkezett általános pénzügyi nehézségek Barabást is megviselték, ezért, hogy anyagi helyzetén javítson, követve sok pályatársát, új vállalkozásba fogott: fényképészeti műtermet nyitott. Ezután véglegesen lezárul az a korszak, amikor Barabás a ,,nemzet festője" cím kizárólagos birtokosa.

a 1870-es évek elején újra számos megrendelése van. A különféle intézmények - hivatalok, vármegyék - egymás után rendelnek nála nagyméretű, reprezentatív képmásokat, de sok a magánmegbízás is, mivel a koronázás kapcsán, aki teheti, igyekszik magát az ünnepi díszben megörökíttetni.

1877-ben ünnepelték Barabás 50 éves festői jubileumát. A hírlapok zengnek a dicsőítéstől: már nekünk is van veterán képírónk!" mondják, és ettől kezdve csak így emlegetik. A következő évben a Műcsarnok rendezte meg Barabás jubiláris kiállítását, mely az első gyűjteményes bemutató magyar festő műveiből 398 kép volt kiállítva, az egész életmű keresztmetszetét adva.

1883-ban megkapta a Vaskorona-rendet, nemsokára megünnepelték félévszázados akadémiai tagságát is. Élete végén csendesen teltek napjai, meleg családi körben, az egész ország szeretetétől és tiszteletétől övezve.