A sáromberki német hercegnő kiléte

Barabás Miklós orvosa tanácsára 1837-ben Erdélybe utazott, ezért Gróf Teleki Ferencné meghívatta báró Bánffy Pállal Sáromberkére a festőt, hogy lefestesse családja több tagját. Az önéletrajzban a festő részletesen leírja megérkezésének történetét, mivel nagy felháborodást keltett benne az, hogy a kastélyban nem volt hely a sok meghívott miatt, ezért a tiszttartói lakba szállásolták el az első éjszaka.

Részlet az önéletrajzból: 

"Mikor így lámpással ugyan, de bokánál felül érő sárban vezetett a falu másik végére, már el voltam határozva, hogy reggel tovább utazom. Hát még mikor a nekem szánt szobát megláttam. (...) Másnap reggel ugyanazon sáros ruhában, ugyanazon sáros csizmákban, a falábas ember kíséretében baktattam vissza a kastélyba. (...) Amint a grófnénak megmondtam, hogy egyik szobában sem fogok festeni és búcsúzni jöttem, hosszas jelenetek és párbeszédek kezdődtek, miközben herczeg Waldeckné csípősen jegyezte meg: »Die grossen Künstler sind prätensiv«. Én azt feleltem: »Nem vagyok követelő, de tőlem se követeljenek olyant, a mit nem teljesíthetek. Egy művésztől sem lehet követelni azt, hogy a legkényelmetlenebb helyzetben hangolva legyen az alkotásra.«" 

A kellemetlen helyzetet báró Bánffy Miklós orvosolta, aki elvitte a festőt sétálni, ez alatt felszabadítottak számára egy szobát a kastélyban. Ez kiengesztelte a sértett művészt, így két héttel tovább maradt Sáromberkén, közben több olaj-  és akvarell arcképet is festett.

A sértett festő és a hercegnő beszélgetése kíváncsivá tett bennünket, hogy ki lehetett sáromberki társasága Waldeck hercegnője, így családfakutatásba kezdtünk, amivel megpróbáltuk kideríteni a kapcsolatot a vendégek között, kiknek listája a Barabás jegyzőkönyvben is megtalálható volt. 

Egy nagyon izgalmas történetet fedeztünk fel, ami nagy lendületett adott a kutatásunknak.  A Hét című folyóirat 1896. február 23-ikai számából idézünk: 

Egyik kisasszonynak huszárcsákó jött ki. 
- Na, ezt bizonyosan valami tiszt veszi el a jövő farsangon, - magyarázták a többiek. 
A másiknál mintha egy nagy medvét mutatott volna a szeszélyes ólom. 
- Bizonyosan nagy vadász-ember lesz az urad... Sokat leszesz szalmaözvegy, - ingerkedtek a pajkos barátnők. 
Végre Teleki Ágnesre került a sor. 
A hamupipőke szelíd mosolylyal leste, hogy sustorog az ólom a vízben, hogy tömörül alakká a csillámló törmelék, aztán kihalászta az ezüst tálból a figurát és felmutatta a többi leánynak. 
- Nos, nem mondtuk mindig, hogy herczeg jön a mi Ágnesünkért, - kiáltottak föl egyhangúlag a barátnők és kézről-kézre járt az ólomdarab. 
Valóságos csukott herczegi korona volt. 
- Hiszen nincs is Erdélyben herczeg! -- nevetett Teleki Ágnes. 

A farsang pár nap múlva megkezdődött és bál bálra, estély estélyre következett. 

Egy redoutte alkalmával Teleki Ágnest épen Wesselényi Miklós vezette, midőn két ismeretlen férfi lépett a terembe. Mind a kettő idegen állam katonai egyenruháját viselte és mind a kettő magas rangú tiszt volt.
- Ah! a würtembergi herczeg, tudja, a Rhédey Claudine férje - magyarázta Wesselényi Teleki Ágnesnek - de vájjon ki lehet az a másik tiszt, aki vele van? 
- Waldeck-Pyrmont herczeg, az uralkodó herczeg öcscse - magyarázta egyik fiatal Zeyk, aki most Wesselényi mellé lépve, hallotta utolsó szavait.

Teleki Ágnesnek önkéntelenül is eszébe jutott a Sylvester-éji babona, és önkéntelenül is a teremnek abba a sarkába nézett, ahol a herczeg állt. De rögtön elkapta róla tekintetét és biborpiros lett, mert észrevette, hogy a herczeg is őt nézi.

Midőn Wesselényi Miklós helyére vezette a szép lányt, egyszerre csak látja, hogy egyik férfirokona, karján Waldeck herczeggel, egyenesen felé tart. Ideje sem volt gondolkozásra, már előtte állt a két férfi s a szép lány rokona azzal a sajátságos erdélyi dialektussal már meg is szólalt. Instállak, megengeded, hogy bemutassam jó barátomat: Waldeck Hermann herczeget... idegen itt, ösmerkedni szeretne egy kicsit hölgyeinkkel. Teleki Ágnes a legnagyobb zavarral nyújtotta kezét Waldeck Hermannak, de ez a világfi könnyed, kellemes modorában úgy tudott csevegni, hogy a fiatal lány csak hamar oly jól érezte magát vele, mintha már évek óta ismerte volna. Waldeck herczegnek annyira megtetszett Teleki Ágnes, hogy másnap már látogatást tett szülőinél és nagyon rövid idő múlva katonásan nyilatkozott is. Miután Ágnes is igent mondott, az egymáshoz illő pár csakhamar összekelt és a szép magyar grófnő elment uj hazájába, ahol »fenséges herczegné«-nek czímezték ezentúl." 

És hogy mit keresett Waldeck Hermann és felesége Teleki Ágnes Sáromberkén 1837-ben amikor Barabás Miklós ott vendégeskedett? Az idős grófné, Teleki Ferencné, aki meghívta a festőt, valószínű, hogy gyermekeit látta vendégül a kastélyban: Teleki Erzsébetet, Rózát, Ágnest és Sámuelt. Így akiket még megfesthetett a festő a jegyzőkönyv szerint: 

Herczeg Waldeck → Herceg Waldeck-Pyrmont Hermann
a' Herczegnét → Waldeck Hermann felesége Teleki Ágnes 
G. Wurmbrandné → Gróf Wurmbrand Ernő felesége Teleki Róza
B. Way Lajosné → Báró Vay Lajosné Teleki Erzsébet
Way Lajos gyermekei → feltehetőleg: Vay Béla (szül: 1830), Vay Róza (szül: 1832), Vay Etelka (szül: 1836)

Különleges és nagy élmény volt, hogy a mindennapi feladataink mellett, sikerült összeraknunk a puzzle darabokból, hogy kik is voltak a Sáromberki vendégség szereplői. Az pedig külön élmény, hogy az újságcikkek által közelebb kerültek hozzánk ezek a karakterek. Betekintést nyerhettünk szerelmi életükbe, és az is kiderült hogy: "Teleki Ágnes németországi kastélyában is magyar szakácsnét tartott, mert soha sem tudta megszokni a német konyhát, és a herczegi asztalon rendes ételek voltak a rakottas, - kolozsvári káposzta - a bálmos, a ritka tejfölös lében készült zöld fuszulyka és más egyéb erdélyi speczialitások." 

Megmosolyogtató részletek a 19. századi arisztokrácia életéből.