Az akvarellfestészet előfutárai

A 19. századi Magyarországon a legtöbb festőnek készülő fiatalember számára az első anyag, mellyel kis műveket készíthetett, a vízfesték volt. Koszorúdíszes üdvözlőkártyákat, miniatűr arcképeket festettek vele, melyeket szerencsés esetben el is tudtak adni. Így történt ez Barabás Miklóssal is, aki sikerein felbuzdulva már kora fiatalságában szinte művésznek érezhette magát, hiszen egyre több nemest, magas rangú orosz katonatisztet és azok családtagjait örökített meg akvarellel vagy gouache-sal aprócska portréin.

A "vízfesték", mind a lazúrozó "akvarellfestékek", mind pedig a fedő "gouachefestékek" gyűjtőneve. Ezek önálló technikai műfajok, sajátos funkcióval és esztétikai kritériumokkal, mégis sokszor valamiféle átmenetként kezelik őket a különböző rajztechnikák és az olajfestés között. E festőtechnikák szokásos összehasonlítása az olajfestéssel azonban alapvetően hibás, hiszen amíg az olajfestékek és egyéb, pl. enyves festékek vagy viaszos festékek esetében az elnevezés a kötőanyagok milyenségén alapul, a vízfestékeknél az oszlatószer, vagy más néven az oldószer - a víz - volt a névadás alapja. Az "aquarell-akvarell" kifejezés a latin "aqua = víz" szóból eredeztethető és a 18. században bukkant fel először a művészi szóhasználatban, egy specifikus, áttetsző festésmódra utalva. A víz, ez az átlátszó folyadék a színes festmény elkészítéséhez egy időre segítségül hívatik, hogy a pigmentek feloldódhassanak benne. Csak közvetítő anyag, mely ráadásul a száradáskor elpárolog, el is tűnik a festékszemcsék közül.[1] Mégis, ami a fehér papíron a nyomában ott marad - a színek áttetsző ragyogása -, az másképpen nem lenne előidézhető. Az értékes, lazúrfestékként is alkalmazható, legfinomabb pigment szemcsék kötőanyagaként gumiarábikumot használnak, és a festékanyag finom. foltmentes szétoszlását pedig ökörepe hozzáadásával érik el.

A fedőfestékek, jelesül a gouache, egészen más hatás elérésére hivatottak. Cellulózenyvvel megkötött festékanyaga kitölti a képfelület egészét, és minden ecsetvonás lefedi az alatta lévő papír felületét, szemben a lazúros, fehér pigmentet nem tartalmazó akvarellel.

Használatuk, alkalmazásuk művészi szándéktól függ. Másságukra épített tudatos megválasztásuk két egymástól igen különböző világnézetből vezethető le. A valóságnak áttetsző színekkel való megragadása azon az elképzelésen nyugszik, hogy a kézzel fogható világ csupán része egy sokkal mélyebb és megfoghatatlan, elillanó időtlenséggel bíró igazságnak, míg a fedőfestés alkalmazója megelégszik a látható dolgokkal, a fogható realitással.[2] A művészetek története folyamán "az emberek rájöttek, hogy a művészet tulajdonképpeni célja a megfoghatatlan felfedezésében és érzékeltetésében rejlik,"[3] abban az emberi kettősségben, mely szerint nem csak gondolkodó, hanem érző lények is vagyunk. Egy kiforrott 19. századi akvarell elillanónak tűnő időtlenségével, mégis a világ felénk sugárzó impressziójával éppen ezt a kettős élményt hivatott megadni számunkra.

A modern értelemben vett akvarellfestészet Angliából származik. A hagyomány szerint a Brit-szigetek párás, ködös, a tájat beborító, a formák széleit felbontó, a színeket egymásba simító levegője szülte meg az angol akvarellt. Az ország viszonylagos elzártsága és reprezentatív portré műfaját kivéve táblakép-festészetének hagyománytalansága is oka lehetett annak, hogy az akvarell, ez az egyszerűbbnek vélt eljárás, ilyen közkedveltté vált az angol festők körében. Az akvarellisták a londoni királyi akadémia minden ellenkezése ellenére igyekeztek kivívni e technika akadémiai rangját. A Society of Painting in Watercolour-ba és az Institute of Painters in Water-colours-ba tömörülő művészek már 1790 táján a tiszta, fedő festékkel nem kevert festésmódot művelték, s soraikból kizárták azokat, akik fedőfestéket használtak. Az akvarell ilyen szigorúan értelmezett önálló változata, ahol a papír jelentette a fényt, tehát csak a 18-19. század fordulójára kristályosodott ki, és a különböző fedő eljárásokkal szemben akvarellnek kezdték nevezni. Ezt követően a vízfestés technikái a tájképfestészeten és a miniatűr portréművészeten keresztül fokozatosan fejlődtek és egyre népszerűbbek lettek.

A vízfestés sűrűbben kezelhető fedő változata a gouache, aprólékosabb szemléletmódot, részletezőbb festéstechnikát tett lehetővé, és elsősorban a klasszicizáló, a vonalat és a kontúrokat tiszteletben tartó művészek körében, valamint hosszú ideig elsősorban a kontinensen volt népszerű.[4] Ám ezzel párhuzamosan az áttetsző festésmód is egyre divatosabb lett, mely sokkal jobban megfelelt annak az ösztönösségnek, nyugtalanságnak és változatosságnak, valamint a fény festőisége felé fordulásnak, mely a romantika évtizedeiben a festészetre oly jellemző volt.

Művészi kifejező eszközként valamennyi vízfestő eljárás igen nagy tapasztalatot és gyakorlatot igényel.[5] Miközben a festőnek sok mindenre kell figyelnie, a közvetlenség, a könnyedség látszatát kell elkészült művével keltenie, hiszen legfőképpen az akvarell az az eljárás, melynek a szándékolt beszámoló helyett a spontaneitás a legfőbb sajátossága és vonzereje.

Az akvarellezés elterjedésének természetesen voltak praktikus okai is. A 18. század második felétől a táj, a természeti jelenségek megfigyelésére egyre inkább vágyó művészek eszközei, ha az akvarell technikáját választották, a lehető legegyszerűbbek voltak: papír vagy vázlatkönyv, néhány ecset, kis festőládikába helyezhető festékek és egy pohár víz. E felszereléssel nekiindulva az eléjük táruló látványt, a jelenségek illékonyságát, a helyzetek hangulatát igen gyorsan, a helyszínen tudták rögzíteni.

A 19. század elejétől Anglia elsőségét az akvarellfestészetben egész Európában elismerték. Első igazi nagy mesterének M. W. Turnert (1775-1851) tartjuk, aki atmoszférikus fényjelenségekkel teli tájképein bravúrosan használta ki a technika adta lehetőségeket. Az általa használt anyagok és festészeti módszerek - a papírra aláfestés nélkül felrakott ragyogó színek - radikális változást hoztak a hagyományos eljárásokkal szemben és hamarosan követőkre talált. Művészetének lényegét azonban kevesen értették meg kortársai közül. Az atmoszférikus hatások e kiváló mestere az akvarell technikáját annyira szerette, hogy sokszor még olajképeit is a vízfestés könnyedségével, lazúrosságával oldotta meg.

Az akvarellezés nagy angol mesterei közül az égbolt fényjelenségeinek másik nagy tanulmányozója John Constable (1776-1837) volt, akinek művészi fejlődésére igen nagy hatással volt Thomas Girtin (1775-1802) természetihletett, atmoszférikus festészete. Constable is gyakran tanulmányozta a felhőket, kialakulásukat, az égbolton való szétterülésüket, a rajtuk átszűrődő és visszaverődő fény játékát.

A francia romantikusok is teljes értékűnek tartották a technikák sorában az akvarellt, különösen Théodore Géricault (1791-1824) és az angol Richard Parkes Bonington hatására Eugène Delacroix (1798-1860) használta előszeretettel.[6]

A 19. század nem csak Angliában, hanem a magyar művészetre nagy hatással bíró osztrák földön is az "akvarell századának" tekinthető. Hozzávetőleg 1780-ban kezdődött el a császárvárosban is az a fejlődés, amelynek körülményei megteremtették a legkvalitásosabb művészet létrejöttének lehetőségét az akvarellfestészet területén. Azonban szemben az angol akvarellel, ahol - mint már említettem - a tiszta akvarellt és a fedő gouache-t, vagy a fedőfehéret tilos volt együtt használni, Bécsben inkább a kétféle festésmód kevert - az áttetszőség és a fedés - együttes alkalmazása volt az elterjedtebb. A bécsi akadémia tanára majd direktora Friedrich Heinrich Füger (1751-1818) kora egyik kimagasló akvarellistája volt, valamint olyan akvarellfestők kerültek ki az akadémia falai közül, mint a biedermeier idillt megjelenítő Eduard Gurk, Josef Kriehuber, vagy a vedutáiról híres Thomas Ender, valamint Jacob és Rudolf von Alt, de említést érdemel August von Pettenkofen is, akiket magyarországi működésük kapcsán is ismerünk.

Barabás Miklós 1826-27-ben kezdett akvarellezni papírra és elefántcsontra. Első, nagy sikert elért, rokokós ízű kis portréja a sok hódolóval bíró nagyenyedi szépasszonyról, Mutili Rózsiról készült. E miniatűrről időskori önéletrajzában azt írta, hogy ez volt az egyetlen arcképe, melyet megrendelés nélkül, a maga kedvtelésére, tanulmányozás céljából készített.[7] A későbbiek során az akvarell kedvelt műfajává vált, melyet kimagasló technikai tudással művelt hosszú életén át, s mellyel a legnagyobb magaslatokat érte el, és általa valós és modern művészi problémák megoldására vállalkozott. Mintha ezeken a lapokon - nem a közönségnek szánva őket - kezdte volna elutasítani a hasznosságot, és mintha visszahúzódva a maga, olykor elmélázó világába, a festészetet a művészetért, a színek és a formák szabad játékáért művelte volna. Élete végén, visszavonultan a közélettől, de az ország tiszteletétől övezve, még búcsúzásképpen a művészettől, apró akvarelleket készített. Így az akvarellezés Barabás művészetét keretbe foglalta, mely jelen volt a kezdeteknél és az utolsó napokon is.

....

(folytatódik a cikk a következő blogbejegyzésben)

• A tanulmány megjelent: Barabás Miklós 1810-1898. Jánó Mihály (szerk.): Előadások a művész halálának 100. évfordulójára szervezett konferencián - Sepsiárkos 1998. június 21. Székely Nemzeti Múzeum, Sepsiszentgyörgy, 2001. 49-67.






















[1] WEHLTE 1994. 544.




























[2] KOSCHATZKY 1994. 25.


[3] KOSCHATZKY 1994. 26.





































[4] HULSMANN 1968.

[5] A nedves eljárás esetében be kell tartani egy bizonyos sebességet, hiszen a festés ideje alatt semmi sem száradhat meg a papíron, mert akkor a színfoltok szélein zavaró peremek keletkeznek. A hibák, a meghúzott ecsetvonalak kijavíthatatlanok. A színek esetleges összemosásakor a megfelelő mennyiségű festéket kell az ecsetre felvenni, hogy a kívánt hatást elérjük, illetve a komplementer színpárok egymásmelletti használatánál vigyázni kell, hogy a keletkező árnyakatok ne szürküljenek el. A lazúros eljárás esetén pedig figyelni kell, hogy a másik színt csak az első réteg teljes száradása után lehet a felületre felhordani.













[6] E. Delacroix: A villámlástól megrettent ló,1824 - akvarell, fedőfehér 236×320 mm, J.j.l.: Eug Delacroix, Majovszky Pál ajándéka (Budapest, Szépművészeti Múzeum)
































[7] Barabás 1998. 40.