Képek és történetek 6.
A Balassa-portré, illetve Barabás Miklós portréfestészetének jelentőségről
Szvoboda Dománszky Gabriella írása
A 19. század a portréfestés nagy korszaka Magyarországon. A kezdődő polgárosodás, a nemzeti ébredés, a romantikus egyéniségtisztelet fokozódó igényt teremtett a műfajra, és a képmások nagy számban jelentek meg az 1840-től meginduló pesti tárlatokon. Barabás Miklós, 1835-ben, a bécsi akadémia elvégzése után, itáliai tanulmányútjáról megtérve jelent meg Pest-Budán, és karrierje már az elsô pillanatoktól felívelt. Ennek oka kétségkívül rendkívüli tehetsége, e kedves portré, amelyet még pesti tartózkodása elôtt, 1834-ben készített, kiváló bizonyítéka ennek. De a legfontosabb elősegítője Barabás azonnali nagy sikerének, hogy a magyar közönség már nagyon várt egy hazánkfiára, aki az addig náluk dolgozó idegen - elsôsorban osztrák - mesterek helyébe léphet.
A diplomás, világlátott mûvészt nagy lelkesedéssel fogada a pesti irodalmárok köre, - Bajza József, Vörösmarty Mihály, Bártfai László - és mindjárt megérkezése után megrendelték nála Vörösmarty portréját. Mivel a szükséges honoráriumot egyikük sem tudta fedezni, közösen adták össze. Mikor a képmás sikerült, mindenki örült, és az ifjú mesterhez azonnal nagy reményeket fűztek. A kép a Tudományos Akadémia éppen ekkor szerveződő képesgalériájába került, így Barabás azonnal - mondhatni - hivatalos-festői státuszba került. A képmás semleges, sárgásszürke, kivilágosodó háttérből bontakozik ki, gyengéd ecsettel oszlatva el a festéket. Az arcformák határozott kontúrral, szürkéskék árnyékokkal mélyítettek, különösen vonzó az anyagfestés, és a mester kezének e jellegzetességei évtizedeken át nem változnak.
A fiatal mester rövidesen kialakuló országos hírét elsősorban Széchenyi Istvának köszönhette, akinek különös gondot jelentett, amikor országszerte lelkesült igény támadt nyilvánosan kiakasztható portréjára. Mikor 1835-ben Bihar-, Nógrád- és Hont vármegye rendei egyszerre szavazták meg portréjának kiakasztását, e kívánságot eleve áthatotta a politika, és idegen mester megbízása nem volt kívánatos. Széchenyi örömmel fordult az újonnan érkezett festő felé, és miután a róla alkotott portrévázlat alapján meggyőződött Barabás tehetségéről, közbenjárt Bihar vármegyénél, hogy képmása megfestésére őt kérjék fel. A vármegye közgyűlésén - ahol a gróf levelét felolvasták - a megjelent nemesek nagy megelégedéssel konstatálták, hogy a művésznek szép magyar neve, sőt nemesi előneve van, és hogy diplomás, akadémiai mester. A bihariak ekkor felhívást intéztek az ország vármegyéihez hogy adakozzank a Széchenyi portréra, és ennél jobb reklám nem is kellett a festônek, neve egycsapásra mindenütt ismertté vált. Az elkészült bihari portrén távlatok felé megnyíló, belső térben áll a figura. A távolban a Duna, rajta gőzhajó, magyar zászlóval. Jobbra a konvencionális drapéria, és bársonnyal leterített asztal, amelyen Széchenyi művei kaptak helyet. A figura erőteljes és korpulens, ami ez esetben méltóságot, öntudatot sugall, és az alak mint a nemzeti érzésû magyar fôúr ideálképe tűnik fel. Az anatómiai részletekkel soká kínlódhatott a festő, különösen ügyetlen a láb lépő mozdulata, és még távol van az az idő, amikor a kezek megformálása is tökéletes lesz. De a kép egészen természetesnek hat, és a divatos biedermeier kellemesen valósághű formáit mutatja.
Barabás ezután letelepedett Pesten, és rövidesen a legfoglalkoztatottabb arcképfestô lett. Vásznain teljes erővel bontakozik ki a magyar ,,táblabíróvilág", ,,jellemzetes" alakjaival. Szép példa erre a debreceni Konkolyi házaspár portrépárja is, amelyek Barabás jellemábrázoló készségérôl tanuskodnak. A férj reménytelenül lemondó arckifejezése mellett a diadalmas asszony képe egy egész életet tükröz. A megfestettek java a polgárosodó nemesség soraiból került ki, de a feltörekvő polgárság is - amely jellemzően a magyarországi viszonyokra a nemesség soraiba kíván emelkedni - egyre számosabb rnegrendelést ad. A nemeseket romantizáló vonásokkal, a polgárokat biedermeier külsőségekkel látjuk, de a két osztály társadalmi ideálja azonos: mindannyian mint ,,hazafiak" kívánnak megjelenni. Ennek következtében jól elkülöníthetők a Lajtán-túli képmásoktól, amelyek nem hazafiakat, hanem alattvalókat mutatnak be.
Első alkotói korszakának portréi a 40-es években az életmű kvalitásos egységét adják, friss lendületet mutatnak. Az 1841-es Deák Ferenc-képmás, - amely szintén az Akadémiára került - nehéz feladat elé állította Barabást. A fiatal Deák portréján megvalósította a lehetetlent: idealizálta az inkább karakterábrázolásra való, korpulens zalai követet. Sokáig ez az egyetlen képmás a nagy politikusról, mivel nagyon nem szeretett modellt állni. Ugyanekkor készült a festô nevezetes Önarcképe, amelyen a mester mint magyar nemesi értelmiségi, egyben rangos mûvész tûnik fel. Az egész figura ráncbaszedett megjelenésû, ruhája divatos polgári ruha, haja, elegáns bajusza szépen fésült. Kezében híres festômappája és zajzónja, mint mesterségének-mûvészetének attribútumai tûnnek fel.
Kiemelkedő jelentőségű megrendelés volt 1842-ben Pyrker János László érsek megfestése, Eger városának felkérésére. Ez volt a festô elsô reprezentatív egészalakos főpapi portréja. Barabás átérezte a feladat komolyságát, a munka kedvéért egy időre Egerbe költözött, és a főpapot természet után festette meg. A kép nagy erénye a kolorit, a méltóság barokkos kifejezése. 1845-ben alkotta Eötvös József mellképét, ahol az alkalmazott vonzóan egyszerű megoldások a modell szellemi nagyságát állítják előtérbe. Az intimebb, érzelmekkel telített megközelítési mód Eötvös művész-voltára utal, és a kortársak a pesti kiállításon bemutatott mûvet kiemelkedő alkotásként értékelték. Barabás mûveinek sikerét az egyszerű felfogás, a valóság érzéki totalitásának visszatükröztetésére való törekvés jellemzi, ám mindenkor kissé idealizáló felfogásban.
A vármegyék példájára különféle testületek is kezdték ellátni megbízásokkal. Így iskolák, kaszinók, különféle egyesületek fordultak hozzá, és az évtized közepén a közéleti portrékra szóló felkérések megszaporodnak, hiszen aki magyar festőt előnyben részesített egy osztrákkal szemben, az nemcsak műpártolónak, hanem hazafinak is érezhette magát.
1846-ban egyszerre három nagy megbízatást kapott. Eseményszámba ment a Liszt Ferencet ábrázoló portré bemutatása a pesti tárlaton. Ekkor a publikum nem tudott betelni a nagy zeneművész világhírével, és a lelkesült hazafiak közadakozásból festtették le ôt a Nemzeti Múzeum számára. A képen Liszt, a ,,romantika matadora" nemzeti héroszként áll előttünk, szépen formált, attributumként bemutatott hangszerével. Bár az eszme, az alkalom és a személy a lehető legromantikusabb előadást feltételezné, a polgárias beállítottságú Barabás ecsetje mégis harmonikus, biedermeier kompozícióba foglalta a ,,hírhedett muzsikust", egyedül a fekete bársonykabát kibuggyanó vörös bélése hoz némi nyugtalanságot a képbe. Hasonló nagyszabású rendelés volt ugyanekkor Batthyány Lajos térdképe az Iparegyesület díszterme számára, amely portré a Barabás-oeuvre és a reformkori festészet kiemelkedő darabja. Batthyány kardosan, díszmagyarban, teljes főúri pompájában állt a festő ecsetje elé. Alkati adottságai következtében szerencsés portrétéma; nemes arcélével, bársonyos barna szakáliával Kossuth mellett kora egyik legszebb férfia volt. Megtestesíti a reformkori arisztokrata hazafi típusát, amit a festô enyhe romantikus pátosszal érzékeltet.
Bár az évtized közepén Barabás már beérkezett, körülrajongott művész, udvari megrendelést mégsem kapott. Ám a Múzeum-beli Nemzeti Képcsarnok felkérte József nádor életnagyságú portréjának megalkotására a Nádor uralkodásának 50. évfordulója alkalmából. A reprezentatív, egészalakos festményen a Nádor a Szt. István Rend talárjában jelenik meg, a budai vár termében. Alant a Duna, rajta haladó gőzhajóval és a Lánchíd állványzatával, távolabb a Nádor kedvelt intézménye a Nemzeti Múzeum, kezében a Múzeum tervrajza, vagyis a nádor személyét az általa létrehozott művek dicsőítik, valójában a kép a jó uralkodó allegóriája. A bemutatott képeken alkalmazott finom realizmus kellemesen összemosódik az idealizálással, és e forma remekül megfelelt a korabeli nyilvánosság ízlésének. Az adott történelmi pillanatban ez a mozzanat teszi progresszívvá a Barabás képeket, hiszen ekkor a magyar mûvészek feladata a közönség érdeklődésének felkeltése és stabilizálása, továbbá ízlésének fejlesztése volt.
A korszakos események után, az ötvenes évek elejének főműve a neoabszolutizmus körülményei közt régóta hallgató híres énekesnô, Schodelné mint Szilágyi Erzsébet címû nagyméretû olajképe. Bemutatása után, mint a korszak más festményeinél is tapasztalható, azonnal metaforikus tartalommal tôltôdik fel, kialakult a vélelem, miszerint Schodelné mint Szilágyi Erzsébet az egész nemzetet gyászolja. A Barabásnál szokatlanul mozgalmas kompozícióján a már nem fiatal művésznő gotizáló környezetben, fekete gyászfátylas csipkeruhában jelenik meg, a kép színezése mély tónusú, az általános tragikus hangulatot igyekszik érzékeltetni. Barabás színei tompává, áttetszővé válnak, az arc már nem különül el a kép egyéb részeitől, de kiemelkedik, és feltűnően szépek a szemek. A jól megválasztott részletek felsorakoztatása, a sikerült karakterábrázolás és a kép szimbolikus tartalma, - vagyis a külső és a belső forma szerencsés összecsendülése - igazi harmóniát eredményez. Úgy tűnik e mûvön beteljesedik Barabás régi törekvése: utoléri a legjobb bécsi portrékat.
Ám úgy tûnik, nem mindig ilyen lelkesült. Az 1853-ban hivatalos felkérésre készített egészalakos Ferenc József-portré eleganciája és minden pompája ellenére sem más, mint egy kiszínezett metszet. Itt a testformákkal való karakterizálást a festô kerüli, a stilizáló testfelépítés divatkép-sémákra emlékeztet, Ám a barokkos miliô, a gazdagon alkalmazott részletformák mégis képesek egy igazi uralkodói portrét eredményezni.
Barabás az elkövetkező évtizedekben mindvégig az első számú portréfestőnk marad, és már az is rangot jelent, ha ő valakit megfest. Egyes ihletett művein a karakter visszatükröztetése bensőséges, lélekrajzra koncentráló megjelenítéssel párosul, ilyen volt az 1857-es év tavaszán a pesti tárlaton kiállított Arany János arckép, amely Nagyszalonta tanácstermébe készült. A költő fehér mellényt, csokornyakkendőt és barna polgári ruhát visel, az ábrázolás energikus, tettrekész személyiséget sejtet, a kép pillantása elven, fiatalos, az arc dísze az óriási, selymes bajusz. Mint a Deák-kép esetében, ez a mû is évtizedekre szólt, Arany többé nem állt modellt festônek. Hogy a korszak kikristályosodott alkotói módszereit érzékeljük, egy polgári házaspár kvalitásos portréját is bemutatom, Matta János és feleségérôl.
Az értelmiségi-tudósportré a Barabás oeuvrön belül külön vonulatot képez. Az itt bemutatott dr. Balassa János arckép is ezek sorába tartozik. A nemzetközi hírû sebész érdemei számosak, és a Kiegyezés évében, 1867-ben, mint királyi tanácsos, akadémiai tag kapta az uralkodótól a Lipót rend lovagkeresztjét, amelynek szalaga oly világítóan tûnik fel a mellén. E kitüntetést a tudomány, az irodalom, a törvénykezés, és a gazdászat terén maradandót alkotó személyiségek kapták, és megjegyzem, hogy több más jeles magyar mûvésszel együtt ugyanekkor tüntették ki Arany Jánost is. Ám Balasssa leginkább arra volt büszke, hogy Erzsébet királyné őt választotta orvosául.
Barabás pontosan vezetett jegyzőkönyvének tanusága szerint először 1866-ban festette le az orvost, amikor egy olajvázlatot csinált róla. A kép kezdeményezője Vereby Soma szerkesztő volt, aki ugyanez évben adta ki Honpolgárok címû képesalbumát, amely a haza érdemes személyiségeit mutatta be litográfiákon, és sorozatában Balassát is szerepeltette. A Klinika ezután rendelte meg az életnagyságú olajportrét díszterme számára, amire Balassa kitüntetése, és mûködésének 1868-ban bekövetkező negyedszázados jubileuma adott alkalmat.
A tudósportré Barabás fentemlített jegyzőkönyve szerint még a nagy orvos életében, 1867-ben elkészült. A szignó 1868-as datálása ennek ellentmond, ezért a dátumot további kutatással kell tisztázni. A kompozíció egy kutatói enteriőrben, ülő helyzetben mutatja Balassát, ruházata méltóságteljesen egyszerû, nem díszmagyarban, hanem nemzeties-polgári, ünnepi viseletben, fekete, zsinóros attillában, csizmásan látjuk. - Bár mint hallottuk, az egyszerû polgári ruhát kedvelte. - Az ülő póz az értelmiségiek ábrázolásának szokásos formája, szeretném itt idézni a fentemlített Arany arckép kapcsán keletkezett levelezést, amelyben a költő így ír képmásának megfestéséről: ,,A kép ... ülő helyzetben van - Barabás hihetőleg kímélni akart, hogy ne álljak annyit, aztán meg az a katonai állás illik hősi személyhez, de magam forma tollrágó embernek jobb ülni." A ,,tollrágó" jelzô feltehetôleg minden értelmiségit magába foglal. A Balassa-kép megkomponálása ugyanakkor nem nélkülöz bizonyos pátoszt, és a gazdag miliô kiemeli az ábrázolt öntudatos nyugalmát. Hogy e tudósportré külön mûfajt képez, annak érzékeltetésére végezetül egy 1868-as politikusportrét mutatok, Palóczy László Miskolc nagy fiának, a képviselôház elnökének a vármegye képesgalériájába készült díszmagyaros portréját.
Barabás életének utolsó évtizedeiben még számos reprezentatív, hivatalos portrét alkotott, és akit ô megfestett, tudta, hogy az öröklét számára készült a képe. A mester szinte minden jelentős kortársát megörökítette, legnagyobb művészi tette a 19. századi magyar pantheon létrehozása volt, ezért már életénben a ,,nemzet festôjének" nevezték.
1877-ben ünnepelték 50 éves festői jubileumát. Az ünnepséget Miklós-napkor rendezték a Hungária kávéházban 150 vendég részvételével, és a hírlapok zengtek a dicsőítéstől. A következő évben a Műcsarnok rendezte meg Barabás jubiláris kiállítását, amely az első gyűjteményes bemutatója volt. Életmû-kiállítása azóta nem volt, ezért minden alkalom, ahol az ô mûvét mutatják be, elismerést és tiszteletet érdemel.