Barabás kőnyomatokban rejlő művészete

A 19. századi magyar festészetének és grafikáinak egyik legnagyobb anyagot felölelő műfaja az arckép volt. Az önállóan vagy folyóiratban és könyvben megjelent egyes arcképek mellett összefüggő arcképsorozatok is készültek ebben az időben. 

Barabás erdélyi tartózkodása idején ismerkedett meg a kőrajz technikájával. Nagyszebenben felkereste Bielz kőnyomdáját, ahol Barra Gábor avatta be a technika titkaiba. Ezután jónéhány év telt el, míg Barabás művészi produkciójában ismét felbukkant a litográfia. Itáliai tartózkodása után, Bécsben és Pesten fogott neki újra a litografálásnak. 

Az 1840-es évek a magyar kőnyomdák története szempontjából a legeseménydúsabbak. A '40-es években megélénkülő politikai élet, a sajtóélet és a nyomdaipar megerősödését eredményezte. A reformkor nagy nemzeti újjászületésében a magyar nyelv és irodalom kérdése mellett egyelőre még csak szerény motívumként, de mégis csak jelentkezett a nemzeti képzőművészet megteremtésének követelménye is. Ennek pedig egyik első fontos lépése az volt, hogy Barabást tisztességes jövedelem biztosításával itthon tartsák. Ezért karolták fel a fiatal művészt oly buzgó lelkesedéssel elsősorban a korszak vezető írói; Bajza, Vörösmarty, sőt Széchenyi is nemcsak szavakkal, de tettekkel is segítette Barabást a magyar fővárosban töltött első idejében. 

Az 1840-es évek végével kezdődött Barabás litografáló arcképművészetének virágkora. A forradalom és szabadságharc vezéreit, kiemelkedő egyéniségeit ábrázoló arcképek és történeti eseményábrázolások közkedveltsége és fontossága szinte a sajtóéval vetélkedett. A hatalmasan megnövekedett képigénynek elsősorban a kőnyomat tehetett eleget. Innen adódott, hogy Barabás ezekben az években olyan sok kőrajzot készített és elhanyagolta az olajkép- és vízfestést. Művészi fejlődése szempontjából igen jelentősek az ekkor készült portréi. A sajtó nagy lelkesedéssel fogadta a szabadságharcban kitűnt hősökről készített arcképsoroztatát. A '48-as események vezéralakjainak arcképgalériáját az 1847-ben készült Kossuth portré nyitotta meg, majd Petőfi és Batthyány Lajos miniszterelnök portréja a legjelentősebbek ezen ábrázolások közül. 

Az 1850-es 60-as években a litografált arcképek mestere még mindig Barabás Miklós volt. A litográfia térhódítását Barabás életműjében a sokszorosító művészetnek a nemzeti elnyomás idején betöltött fontos szerepe magyarázza. A külön lapként vagy folyóiratmellékletként megjelent arcképek, sokszor az írásnál is világosabban közvetíthették a nemzeti ellenállást szító gondolatokat. 

A 1860-as években az arcképlitográfiák legjavát az író- és művészképek alkották. A Divatcsarnok és a Nemzeti Színház lapja a Délibáb, a Hölgyfutárral együtt rendszeresen hoztak képmellékleteket, főleg Barabás műveit. A Pesti Divatlap szerkesztősége kezdettől fogva magyar művészek munkáit adta mellékletül, elsősorban Barabás arcképeit. Ezek a divatlapokhoz készült író- és művészarcképei más jellegűek, mint a korai portrélitográfiák.

A '60-as évektől Barabás litográfiai munkásságának jó része a festészeti tevékenységéhez hasonlóan fényképek, vagy régebbi kőrajzok, festmények utáni munkákból állt. 

Forrás: Gerszi Teréz: A magyar kőrajzolás története a XIX. században