Barabás Miklós akvarell művészete

Barabás a művészetben elért eredményeit elszántságának, nagy akaraterejének, ösztönös, spontán karakterérzékének köszönhette. Bármerre járt, bárkivel találkozott, igyekezett minden mesterségbeli fogást eltanulni. Ő sem hagyta ki a "szokásos" bécsi tanulmányokat, hiszen a kor megkövetelte rendszeres stúdiumokat és az anatómiában való jártasságot szerette volna minél jobban elsajátítani ott. Támogató hiányában saját, elsősorban akvarellezéssel megszerzett keresetéből iratkozott be az akadémiára, de pénze kevésnek bizonyulván csak egy évfolyamon át vehetett részt a képzésben.[8] Bécsben erősen hatott rá tanárának, a Magyarországon is gyakran foglalkoztatott Johann Endernek (1793-1854) klasszicizáló akadémikus stílusa, és ott találkozott először akvarellfestészetünk jeles egyéniségeivel, id. Markó Károllyal és Brocky Károllyal is, valamint Beniczky Lajossal, akiről megkapó, igazi bécsi biedermeier hangulatú akvarell-portrét készített.[9] Markóval való találkozása hosszú évekig hatással volt művészetére és feltételezhető, hogy az ő biztatására kezdett a tájképfestészettel is komolyabban foglalkozni.[10] 

Bécset elhagyva több évig Bukarestben és más erdélyi városokban kereste megélhetését, mely évek "a magába vonulás, elmélyedés és kibontakozás évei voltak rá nézve, az önmagára-találás sorsdöntő évei."[11] 1831-es bukaresti utazása során is készített tájakvarelleket. A verestoronyi szoros[12] című lapján a sziklás hegységet átvágó kanyargó folyó partján, keskeny ösvényen parasztcsalád vonulása látható, mely téma később, a negyvenes években reprezentatív népéletképpé fejlődött festészetében. Korai erdélyi tájakvarelljei közül említést érdemel a meglepően laza könnyedséggel, festőien előadott, romantikus hangvételű, divatos képmotívumot, Hunyadi János gáldi templomának romjait ábrázoló lapja.[13]

Barabás 1834-ben magányosan indult el önképzésének következő helyszínére: Olaszországba. Hazánkban még a romantika évtizedeiben is általános szemlélet volt a klasszikus örökséget magába záró olasz föld felkeresése, melynek varázsereje - kortárs festészetének hanyatlása idején is - megmaradt. A korízlés kívánalmainak megfelelően, az akadémiai tanulmányok befejeztével, legtöbb művészünk felkereste Olaszországot, hogy látásmódját, ismereteit szélesítse, művészetét továbbfejlessze. Ezzel tettek koronát tanulmányaikra. Ez az útjuk avatta őket a közvélemény szemében is valóban művésszé. Oda utasította őket az atyáskodó irodalom - mely maga is nagyrészt olasz mintákra épített -, valamint a Rómában nevelkedett egyházi mecenatúra mellett az egyre magasabb igényeket támasztó világi mecénások is. A sokrétű tanulás lehetősége, a rengeteg látnivaló: az antik emlékek, a reneszánsz és a barokk templomok, freskók, szobrok, képek, a múzeumok gyűjteményei még a 19. század első felében is a művészet, de már egyre inkább az akadémiai szemléletű művészet alapjait jelentették. Az "Unita Italia"-t megteremtő forradalom előtt az olasz félsziget kis államai a maradiság és a szegénység otthonai voltak, de a nagy múlt mellett a színes és elbűvölő hagyományokat, népviseleteket, szokásokat híven őrző népélet, és az olcsó megélhetés vonzóvá tette ezt az országot a gyorsan polgárosodó és romantikus szemlélettel telt európaiak számára. A kontinensen uralkodó elvágyódás-hangulatból kiindulva sokan a szellemi szabadság földjeként gondoltak rá.

A hangulatos, érintetlen, kellemes éghajlatú tájat járva a művészek rajzvázlataikon, akvarelljeiken örökítették meg a vidéket, népviseletes figurákat, etnográfiai érdekességeket, valamint a gazdag gyűjtemények híres festményeit, és úti leveleikben, önéletírásaikban tudósítottak tapasztalataikról, kialakuló kapcsolataikról.[14] Barabás Miklós is igen részletes és értékes leírást hagyott ránk önéletrajzában az ott töltött időszakról, az ott tartózkodó művészekről, a kialakuló művészbarátságokról.

Fontosnak tartotta megemlíteni, hogy Olaszországba indulása előtt a téli hónapokat ismét Bécsben töltötte, és angolul tanult. Mint ahogy lejegyzi: "Pár hónap alatt annyira vittem az angol nyelvet, hogy eléggé folyékonyan beszéltem, szorgalmas is voltam nagyon, tudva azt, hogy Olaszországban sok angol utazik s esetleg jó hasznát vehetem, de talán később is."[15] E székely mentalitásra valló előrelátásának meg is lett az eredménye, hiszen 1834-35-ös itáliai tanulmányútja alkalmával akvarellistaként éppen egy skót művésztől ott szerezte a legértékesebb ismereteket.

Az európai művészeti ismeretek hatása éppen az ott töltött időszakban volt a legnagyobb mértékű, hiszen az angol akvarellezés hagyományán nevelkedett William Leighton Leitch skót tájképfestővel (1804-1883) történt találkozása nem csak az akvarellfestészet új technikájában való jártassághoz, hanem művészi látásmódjának alakulásához, modernebbé válásához is hozzásegítette. Leitch-től tanult ismeretek tehát alapjaiban határozták meg Barabás szemléletét és művészi kifejezését, de művészetének kevéssé méltatott, kevéssé emlegetett korszerű hangvétele erre az időszakra vezethető vissza.

Leitch Glasgow-ban, J. Knox-nál töltött tanulóévei után, mint sok angol akvarellfestő, színházi díszlettervezőként kezdte pályafutását. Nem volt rendkívüli tehetség, de az angolok klasszikus tájképfestészetük utolsó képviselőjét tisztelték benne. Itáliai útjáról hazatérve a londoni Királyi Színház díszlettervezőjeként dolgozott tovább, miközben ő volt Viktória királynő festőtanára is. Hosszú ideig az Akvarellfestők Új Társasága elnökeként működött. Művészete nem hozott újat, nem hasonlítható össze Turner vagy Bonington hatásával, de az angol akvarellfestés nagy múltú hagyománya keveseknél érvényesült olyan tisztán, mint nála. Leitch a párák szerelmese volt. Képeinek tájelemeit gyakran kékes-lilás, derengő színárnyalattal fogta össze. Legkedveltebb témája - hasonlóan Boningtonhoz - a különböző fényhatásokba burkolózó tengerpart volt.[16]

Barabás útjának első állomásán, Velencében régi ismerősével, Beniczky Lajossal találkozott össze, akinek marasztaló szavait megfogadva, hosszabb időt töltött a lagúnák városában.[17] Fél éves ott tartózkodása alatt bejárt az Akadémiára, ahol a kötetlen légkör, a tanárok és a diákok között kialakult fesztelen, barátságnak is nevezhető kapcsolat igen tetszett neki. A Doge-palotában, műtárgymásolás közben ismerkedett meg honfitársával, Kozina Sándorral.[18] William Leighton Leitch-csel[19] is Velencében ismerkedett meg, mely találkozás oly nagy hatással volt rá, hogy életrajzában igen nyomatékosan emeli ki és hosszan tárgyalja a skót festővel töltött időszakot. "Egyszer látok egy bajusztalan urat lekuporodni a festőszékre és kivenni nadrágja zsebéből egy kis festékes dobozt és rövid idő alatt olyan szép, szélesen kezelt aquarellt festeni arról a szobáról, a hol mi dolgozunk, hogy szinte meglepő volt. Bajusztalanságáról gyanítottam, hogy ez az ember angol, igen rokonszenves kifejezése lévén, szóba álltam vele. [...] Egyszer hazáig kísértem s e közben kikérdeztem, van-e sok vázlata? Igennel felet s erre megkértem, szabad-e megnézni? Szívesen fölvitt a szobájába s a látott dolgok ugyancsak megleptek, mert azon aquarellek után, a miket Bécsben láttam, egészen más fogalmam volt az aquarellről. Hiszen ennek talán még a festékei sem olyanok, mint amazokéi. [...] Felszólítottam, fessen nekem két tájképet, azt fizetem, a mit ugyane munkáért más fizetne neki, csak egyet kötök ki: hogy elejétől végéig láthassam a képek megfestését. [...] Vasárnap elmentem hozzá, és kiválasztottam két olyan tájképet, amelynek technikája nekem legfeltűnőbb volt. Másfél óra alatt megfestette mind a kettőt s eközben láttam, hogy az ecsethordozás az aquarellben mennyire fontos..."[20]

A hagyományos miniatűrportrékon és a bécsi munkaigényes, roppant részletező és szárazon tartott akvarellfestészeten nevelkedett Barabásnak e lelkes csodálkozása, valamint a pontosan alkalmazott, az akvarellezés lényegét igen szemléletesen kifejező szóhasználata - "szélesen kezelt", "ecsethordozás fontossága" - bizonyítja, hogy mennyire tökéletesen megértette az ecsetkezelésnek és a festékek jó minőségének fontosságát, valamint magának a megújult angol akvarellfestészetnek a lényegét. Leitch mély akvarellkultúrájából adódó, egymásba omló, árnyalatokban gazdag, tompított és derített színeiben oly bonyolult rendszerét nagy igyekezettel próbálta elsajátítani. Több festményét, elsősorban tájképeinek valamennyi fajtáját lemásolta, hogy minél jobban megértse ennek, a számára új festésmódnak a lényegét. Hoffmann Edit közölt két festményt, melyek alapján képet alkothatunk Barabás eme "stúdiumáról". Szinte alig lehet a két festményt egymástól megkülönböztetni. "Minden vonást követ Barabás másolata, gyöngéd és finom a színezése is, enyhe átmeneteket adva a fehérből a sötétbarnába, a világosbarnából a sötétkékbe és a mélyzöldbe. És mégis - ha nagyon kritikusan nézzük meg - a színekben az angol munka mellett van valami nyersebb, hangosabb, a rajzban darabosabb, hiányzik a mindent összefoglaló lilás lehelet" - írta Hoffmann Edit.[21]

Velencéből a két festő együtt indult tovább Rómába, mert Leitch-nek elfogyott a pénze, s Rómában, ahol több angol lakott megrendelésekre volt kilátása. "Megegyeztünk, hogy együtt utazunk Rómába" - írja Barabás önéletírásában. "November elején indultunk el Velencéből s Bolognában egy hetet töltöttünk, miközben a szabadban együtt rajzolgattunk. Florenczben két hetet maradtunk s innen Perugia felé mentünk Rómába."[22] Festőnk ez idő tájt készült akvarelljei láttán megállapítható, hogy az angol akvarellfestészet egész Európát behálózó hatása, az angol mesterek oldott, laza anyagkezelése, a fényreflexeken át vizsgált természetszemlélete nyomán levetkőzte a korábban belérögződött "aggályos", megmerevedett, olykor édeskés klasszicizálást, a biedermeier túlzottan aprólékos előadásmódját. Ezeken a kis remekműveken az egész lapot egyszerre látó és kezelő technikájának felszabadultsága a legmegkapóbb. 

Egyik legszebb tájakvarelljét is közös vándorlásaik alkalmával készítette Barabás. A Lago Maggiore, 1834 című kisméretű lapján a víz felületén visszatükröződő tájformák színének és fényeffektusainak módosulásával játszik, a háttérben pedig az egyre távolodó és ködbe vesző hegycsúcsok lilái tűnnek fel. A színfoltok a festék több rétegben való felrakása által mélyülnek, vagy a festékszínek a lap felületén keverednek, mosódnak össze. A kép felső részének egyre hidegedő és kivilágosodó színeit finom kontrasztba állítja az előtér meleg sárgás színviszonylataival. Feszültséggel telt, érzelmileg felfokozott, romantikus tájképpel van dolgunk, mely elkészültekor példa nélkül állt modernségével a magyar festészetben.

Barabást lenyűgözte skót barátjának üzleti érzéke is. Leitch "minden vázlatát már Velencében egy nagy félív alakú albumba rendezte. Az album lapjai számozva voltak [...] Az angol urak sorba jöttek látogatni, végigforgatták az albumát s a melyik vázlat megtetszett nekik, megkérdezték a másolat díját [...] s az összeg felét leszámolta az asztalra, nem kérdezve sem azt, hogy a művésznek szüksége van-e a pénzre, sem azt, hogy adjon-e foglalót. E finom módszer egyik félt sem ejtette zavarba."[23]

Ez a kis történet is bizonyítja, hogy a fényképezés elterjedése előtt az utazgató európai arisztokrácia és a gazdag polgárság, mivel a művészet szükséglet volt számukra, szívesen vásárolta meg a külföldi útjaikra emlékeztető akvarellmásolatokat. Árát az egyenrangú félnek tartott művésznek szívesen kifizette.[24] A ránk maradt táj-, város-, életkép és egyéb témát feldolgozó akvarellek nagy részéről feltételezhetjük tehát, hogy több példányban is előfordulnak s egyfajta emléktárgyként funkcionáltak.

Rómába érve tehát mindketten hozzáláttak a munkához. "Az angolok tartottak egy műtermet, az esti rajzoláshoz. Leitch barátom is festett itt egy-egy eredeti jelmezes modellt. Különösen egy olasz bandita képe tetszett meg nekem fekete bársonyujjasban ábrázolva.[25] Ezt a képet elkértem tőle másolásra. A legközelebbi napokban, reggel betekintett hozzám Leitch [...], épen buzgólkodtam, hogy a bandita fekete ujjasát megfessem. Kérdem Leitchet, miféle fekete festéket használ, mert én nem bírom azt a szép mély színt kihozni, a mit ő festett? [...] Ő is kérdi tőlem, hát én miféle fekete festéket használok? Oda adom a kezébe s ő azt szó nélkül kidobta az ablakon. Én csak nézek reá, hogy megbolondult-e? Mosolyogva mondta aztán, hogy sohase használjak feketét, mert a fekete szegény festék, különösen a vízfestékben. - Azóta vízfestéshez soha nem is használtam feketét."[26] E kis történet kettős információt hordoz számunkra. 

Betekintést nyerünk általa az akkori festészeti módszerekbe, de magyarázatot kaphatunk arra is, hogy Barabás kortársainak életművében miért olyan gyakoriak a viseletbe öltöztetett figurák. Sem ő, sem Brocky, sem Markó, sem Kovács Mihály, de Borsos József és a fiatalabbak: Zichy Mihály vagy Székely Bertalan sem tudott korának ízlésvilágától, szokásaitól elszakadni. Így valamennyijük hagyatéka igen gazdag, főleg akvarellel festett viselettanulmányokban. Elsősorban gyakorlati céllal készültek ezek a kollekciók, későbbre tervezett életképekhez szolgáltak tanulmányul, de afféle úti emlékekként is funkcionáltak. Így a Nettunói nők-et, vagy a Campagnai dudásokat ábrázoló akvarellek nem állnak párhuzam nélkül festőnk életművében.

Az akvarellezés technikáján kívül még mást is tanult a skót mestertől Barabás. Ez sem volt kevésbé fontos, mint a vízfestékkel való bánásmód ismerete. Az idegen mester művein felfedezett perspektíva, a távolba visszamélyedő tájmotívumok, szintén egész életére szóló élményt adtak számára.

Barabás Rómában töltött hónapjai idején - 1834 őszétől 1835 februárjáig - id. Markó Károllyal való találkozását kell még megemlíteni. Barabás Rómába érve igyekezett megrendelőket és ismerősöket találni. "Ebéd után fölkerestem Markó Károlyt. [...] Markó nagy reményeket keltett bennem e sikereim hallatára s azzal biztatott, hogy ő most nem ismer senkit olyant Rómában, ki aquarellben versenyezhetne velem."[27] Ezen igen felmagasztaló dicséret ellenére Barabás igyekezett továbbfejleszteni tudását, így hát Markó festészete sem maradt kiaknázatlan számára. Ugyan nem ismerünk művei között olyat, melyet Markó festményei után másolt volna, de mégsem mondhatjuk azt, hogy a már több éve Rómában élő festő ideális tájképeinek hatása alól ki tudta, vagy ki akarta volna húzni magát. 

E hatásról árulkodik például Barabás Róma a ponte Rottó-nál vagy Római részlet című akvarellje.[28] Markó akvarellvázlatait, melyeket olajképeinek fejlesztéses, lazúros, széles színskálát használó festésmódjához hasonlóan készített, szintén megfigyelte Barabás. Ezután az angolos, széles ecsetjárást és Markó lazúros, fejlesztéses eljárását és aranyló tónusfestését kombinálva alakította ki sajátos stílusát.

Rómából Nápolyba vezetett Barabás útja. Erre a déli vidékre csak kevés magyar művész jutott el. Az ott töltött napok alatt egy este Barabásnak olyan látványban volt része, amit sokáig őrzött emlékezetében: a Vezúv kitörése kápráztatta el, melyet festő-szemmel nézett végig: "Ezt a nagyszerű képet leírni vagy lefesteni ki merné? Hol lenne a képen az a lassú méltóságteljes mozgás és folytonos változás, mely e látvány nagyszerűségét fokozta és minden perczben más és más képet varázsolt elénk. [...] És hozzá még azok a színárnyalatok, melyek a vidéket befestik, a napnyugtától kezdve a sötét éjszakáig! [...] Ezt a látványt, a ki életében csak egyszer is látta, soha el nem felejti."[29]

Rómába való visszatérése után ellátogatott még Siennába, Pisába, Genuába. Ott a tenger látványa ragadta meg, ahol a "tenger hullámai meredek partokon, sziklákon törnek meg és roppant magasra emelkedve ostromolják a szirteket. Nápolyban is festettem több aquarellt a tengerről, de itt is órákon át elmerültem tanulmányozásában."[30] E romantikus hangvétel, de a közvetlenség is gyakran tükröződik olaszországi akvarelljeinek nagy részén, melyeket a maga gyönyörűségére festett, s melyeket sokáig megőrzött, s Szegedi Maszák Hugó közvetítésével hagyatékából kerültek a Szépművészeti Múzeumba, s onnan a Magyar Nemzeti Galéria grafikai gyűjteményébe.[31]

Művészetének ez a rövid itáliai intermezzója természetesen nem múlt el hatások nélkül. A hazai arisztokrácia körében is divatosak voltak az akvarell albumok, és Barabás is hazatérve, ahogy Leitch-től látta, albumba rendezte olaszországi akvarelljeit, melyből egyre több vázlatot adott el. Mégis itthon az ösztönösen modern, újító törekvéseit vissza kellet fognia. Akvarelljein - (például az 1842-es Lánchíd alapkőletételét ábrázolón, vagy a Duna partján folyó építkezéseket megörökítőeken és Gräfemgergben festetteken) melyeknek jelentősége hazai művészetünkben a stílusbeli visszalépés ellenére is igen nagyok - ismét feltűnnek a nyersebb színek, a kontúrosabb formák, a leíróbb témaválasztás.[32] De továbbra is megmaradt a tájjal és a témával való bensőséges viszonya, és az a módszer, hogy az egész lapot mindig egyszerre munkálja meg.[33] A finom naturalizmussal megfestett Naplemente az Alföldön, 1836, vagy a Pusztai táj, 1838 kialakuló egyéni hangjának fontos példái. Akvarellel készített portréin is feltűnik az Itáliában őt elbűvölő színesség, s az arcok részletező festésmódja ellenében a ruhán és a háttér tájmotívumain alkalmazott oldott, laza, levegős ecsetkezelés és színvilág. 

Teleki Rózáról, 1838 festett akvarellje azonban több mint egyszerű képmás, finom átmenet e kis remekmű a magánélet szférájába, a zsánerkép felé, mellyen hagyta szabadon érvényesülni festői látásmódját. Barabás 1838-ban kezdte el "erdélyi képek" sorozatát is, mely ciklus darabjait bátran az itáliai művek mellé állíthatjuk. A hazai táj varázsát szeretetteljesen tárja elénk, (Csáklyakő, 1838) melyeken a finom árnyalatokat és színviszonyokat szürkés tónus fogja egységbe.

Hogy szemléletmódjának Itáliában kialakult frissességét nem tudta sokáig megőrizni bizonyítja az is, hogy 1843-as angliai útja során, Turner műveit szemtől szembe látván, képtelen volt azonosulni velük, s melyeket "észnélküli színzűrzavarnak" tartott csupán.[34] De az, hogy oly hosszan írt az angol mester művészetéről, mégis azt jelenti, hogy megérintették művei, még akkor is, ha közép-európaias tudásával nem tudta őket megérteni. Mégis Londonban újabb impulzus érte művészetét. Nemcsak akvarellfestészetének stílusa, hanem általában ecsetkezelésének és színhasználatának festőibbé válása figyelhető meg, feltételezhetően Sir Thomas Lawrence (1769-1830) könnyed, elegáns művészetének hatására. Önéletrajzában ugyan nem említi, de jegyzetkönyve tanúsítja, hogy Lawrence műveit másolta. Nem csak vízfestményeinek, hanem litográfiáinak is ismét oldottabbá vált a technikája, akvarellportréi finoman összefogottak, gyengéd, harmonikus, áttetsző, kivilágosodott színvilágúak lettek.

Kimagasló példája a rajta oly gyakran számon kért életkép-festészetnek az angliai útját követően feleségéről készített, mélységes szeretettel festett kis akvarellképe 1844-ből. Mind a 17. századi holland festészet, mind a bécsies közvetlen biedermeier hangulat érezhető rajta, de festéstechnikáján, fénykezelésén felfedezhetőek a modern angol akvarellfestészeten alapuló tapasztalatok is. A belső tér intim mélységébe húzódó, romantikus toposzként háttal ülő, munkájában elmélyedő figurát a kis enteriőrben a nyitott ablakon át beszűrődő, briliáns technikai tudással megfestett fények lengik körül.

Buda környékén készített késői akvarelljei különös helyet foglalnak el életművében. Ezeket pihenésül készítette a számtalan portrémegrendelés után, melyek lírai realizmusa a festő és a táj bensőséges viszonyát tárják elénk. Már nem keresi a tipikus és reprezentatív helyeket, mint korábban, s lapjain egyre gyakrabban tűnnek fel intim, megkapó motívumok: például egy-egy öreg, magányos fa, vagy szikla. (Fa a városmajorban, 1856). Néhány akvarelljén a napfény is - melynek ezelőtt művészetében szinte semmi szerep nem jutott - feltűnik, szerteoszlatva a szürkés tónust lapjain. Mindez egyre mélyülő természet-megfigyelésének, naturalistává váló szemléletének következménye.

Amikor Barabás egyetlen gyűjteményes kiállításán az Itáliában és itthon festett kis akvarell-tájképei nyilvánosságra kerültek, a szenzáció erejével hatottak. Kritikusai csodálták azt a fölényes technikai tudást, mellyel a leheletszerű, egymásba omló árnyalatokat, a finom lírai színvilágot oly könnyedén létre tudta hozni.[35] Most is, amikor akvarellképei bemutatásra kerülnek elgondolkodhatunk azon, hogy nem csupán az elsőként itthon megtelepedő és művészetéből megélhetést találó művészünkként tarthatjuk őt számon, hanem első, modern szemléletű és modern festői fogásokkal dolgozó festőnket is benne kereshetjük. Nézzük meg alaposan akvarelljeit és adózzunk megbecsüléssel tehetségének.  

• BARABÁS Miklós 1998 Márkosfalvi Barabás Miklós önéletrajza. (Bevezetéssel és jegyzetekkel ellátta Bíró Béla 1944.; Lektorálta és az új kiadás előszavát írta Murádin Jenő) Sepsiszentgyörgy.
• HOFFMANN Edit 1950 Barabás Miklós. Budapest.
• HUISMANN, Philipe 1968 L'Aquarelle francaise au XVIII.e siécie. Paris.
• KOSCHATZKY, Walter 1994 Libay az osztrák akvarell évszázadában In: Libay Károly Lajos, Festői utazások. A magyar rajzművészet mesterei 3. Magyar Nemzeti Galéria kiállítása.
• MAROSI Ernő 1998 Emlék márványból vagy homokkőből. Budapest.
• SZENTIVÁNYI Gyula 1927 Barabás Miklós művészete. Budapest.
• SZVOBODA D. Gabriella 1983 Barabás Miklós. Budapest.
• Wehlte, Kurt 1994 Vízfestés In: A festészet nyersanyagai és technikái. Budapest, 544-561.

[8] BARABÁS 1998. 60-71. A Bécsi Akadémián, 1829-1830 című fejezet.

[9] Barabás Miklós: Ablakban könyöklő férfi (Beniczky Lajos portréja), 1930 - karton, akvarell, gouache 154×120 mm (magántulajdon)


[10] SZVOBODA D. 1983. 15.








































[11] HOFFMANN 1950. 17.

[12] Barabás Miklós: A verestoronyi szoros, 1831 - akvarell, 225×314 mm (Budapest, MNG 1937-3082)

[13] Barabás Miklós: Hunyadi János gáldi templomának romjai, 1834 - akvarell 221×292 mm (Budapest, MNG 1937-3084) In: SZVOBODA D 1983. kat 11.





































[14] A 19. század első felétől, amikor a művészettörténészek is lázas gyűjtésbe kezdenek, egyre divatosabbá vált az "úti jegyzet" műfaja, melynek legfontosabb célja a soha nem látott, ismeretlen tárgyak megfigyelése, pontos leírása volt. A romantikusok "festői utazásainak" impresszióit egyre inkább felváltják a ténymegállapító, katalógusszerű adathalmazzal ellátott feljegyzések. MAROSI 1976. 66.

[15] BARABÁS 1998. 104.





































[16] HOFFMANN 1950. 18.


[17] Barabás itt rendszeresen járt az Accademia delle Belle Arti foglalkozásaira. SZVOBODA D. 1983. 24.

[18] BARABÁS 1998. 106.

[19] Barabás Miklós: William Leighton Leitch festő arcképe, 1834 - szépia, ecset 189×145 mm (Budapest, MNG 1903-68.)

























[20] BARABÁS 1998. 108-109.































[21] Hoffmann Edit közli W.L.Leitch: Tengerpart című vízfestményét (magántulajdon), s mellette a Barabás által készített másolatot (a könyv megjelenésekor Szépművészeti Múzeum, ma Magyar Nemzeti Galéria 1903-89). HOFFMANN 1950. 19.


[22] Barabás 1998. 109.


















































































[23] BARABÁS 1998. 110


[24] SZVOBODA D. 1983. 27.
















[25] Barabás Miklós: Olasz bandita, 1834 - akvarell 246×176 mm MNG 1903-124. Maszák Hugón keresztül a művész hagyatékából










[26] BARABÁS 1998. 112.























































[27] BARABÁS 1985. 88.

[28] Barabás Miklós: Római részlet - 218×167 mm MNG Ltsz: 1946-3941., Róma a ponte Rottó-nál - 1835 246×346 mm MNG Ltsz: 1902-127.




























[29] BARABÁS 1998. 116.; Barabás Miklós: A Vezúv kitörése,1835 - 168×227 mm (magántulajdon)






















[30] BARABÁS 1998. 118-119.

[31] Barabás akvarellművészetét bemutató kiállítás 1985-ben volt a Magyar Nemzeti Galériában. A kiadott katalógus 46 db, elsősorban akvarell technikával készített művét sorolja fel az olaszországi évekből. MNG 1985. Kat.8-53.

[32] SZVOBODA D. 1985. 4. Példák: Pusztai táj, 1838. - akvarell, fedőfehér 200×290 mm (Pécs, Janus Pannonius Múzeum Ltsz: 68.13.); Lánchíd alapkövének letétele 1841. aug.24-én - akvarell 262×338 mm (BTM Kiscelli Múzeum Ltsz: KM 578.); Gräfenberg látképe sétálókkal, 1839.- akvarell, ceruza 262×360 mm (MNG Ltsz:1903-106.)

[33] SZVOBODA D. 1983. 27.


































[34] BARABÁS 1998.167-168




































































[35] SZENTIVÁNYI 1927. 24